Következetes, elszánt, szerető családra van szükség a gyermekek fejlesztéséhez – mondta Lakatos Katalin a régióban újszerűnek számító módszeréről megtartott előadása után.

Lakatos Katalin a Budapesti Hidroterápiás Rehabilitációs Gimnasztika Alapítvány (BHRG) vezetője, egy módszerismertető előadás megtartása, valamint az általa megalkotott Tervezett Szenzomotoros Tréning (TSMT) helyi megvalósulásának megtekintése kapcsán érkezett november 20-án, kedden Szatmárnémetibe. A Boldog Scheffler János Központban, a kora-gyerekkori interevencióról megtartott előadása után beszélgettünk az eltérő fejlődésű gyerekek fejlesztéséről, az alkalmazható módszerekről, valamint a szülők éberségének, tájékozottságának fontosságáról.

Riporter: Mennyire új a Tervezett Szenzomotoros Tréning módszere?

Lakatos Katalin: A hidroterápiás rehabilitációs gimnasztika (HRG) módszerét 1982-1984-től kezdtem kialakítani. Heti tíz-tizenhat órákat voltam vízben sérült gyerekekkel éveken keresztül, hogy meglegyen az a több, mint ezer feladat, amivel fel lehet építeni, fel lehet hozni a gyerekeket egy alacsony szintről, egy magasabb szintre. A tervezett szenzomotoros tréningek egy Eötvös Lóránt Tudományegyetem-beli tanulmányom után – ahol szenzoros integrációs terápiák kurzust végeztem – kezdődött, majd a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársaként a legsúlyosabb gyerekeket kaptam meg. Azokat kértem, akikkel mások már nem tudtak foglalkozni, és velük értem el eredményeket. Egy év után az egyéniben kezdett gyerekek csoportba mehettek, tehát 1992-1993-tól van a szárazföldi tervezett szenzomotoros tréningek terápia, az egyéni és a csoportos.

Riporter: Ez azt jelenti, hogy a hidroterápiás tapasztalatok vezették arra, hogy bizonyos módszereket szárazföldön is kipróbáljanak, amelyek ugyanolyan, vagy hasonló sikerességűek lehetnek?

Lakatos Katalin: Pontosan, a HRG egy jó módszer, csak sokkal nehezebb uszodákhoz jutni, ezek vize nem mindig egyenletesen meleg, és vannak gyerekek, akik egész télen betegek. Tehát azt nem lehet hagyni, hogy a náthája miatt ne csináljunk semmit, inkább jöjjünk ki a vízből a földre, és csináljunk szárazföldi, ugyanolyan elveken működő terápiát.

Riporter: Előadásában beszélt az ingergazdag környezet fontosságáról a kezdeti időszakban, születés után. A szülő-gyermek kapcsolat ebben döntő lehet, hiszen a szülő kell, hogy észrevegye, milyen ingereket érzékel, majd dolgoz fel a gyerek. Látja, de nem követi a vizuális ingert, vagy hallja, de nem érti mit mondanak neki, nem szereti a taktilis ingereket, a simogatást… Hol lehet az a mezsgye, az a határ, ahol a szülőnek rá kell jönnie, hogy probléma van, és az nem érzékszervi, hanem érzékelési.

Lakatos Katalin: Ha a szülő észreveszi, hogy az ő gyereke nem úgy fejlődik, mint az egészséges gyerekek, azt nem szabad elfedni. Van egy olyan szülői magatartás, amely a szégyenérzet miatt megmagyarázza, hogy miért nem olyan az ő gyereke – ez egy struccpolitika. Na ezt kellene abbahagyni, mert nagyon értékes éveket mulasztunk el azzal, hogy csak egy öt-, hatéves gyereknél vesszük komolyan azokat a tüneteket, amelyek már fél-, egyéves kortól jelen voltak. Tehát igazából azért hasznos szenzomotoros szemléletű terapeutával vizsgáltatni a gyereket, mert az a látszólag ettől távol eső tüneteket is összefüggés-rendszerben tudja érzékelni, és meg tudja mondani, hogy szükség van-e terápiára, vagy sem.

Riporter: Tehát egyrészt buzdítani kell a szülőket arra, hogy az ilyen jellegű elfogultságukat hagyják el, és ha úgy veszik észre, hogy a gyerekük nem úgy fejlődik, mint a többi, akkor akár már három hónaposan forduljanak szakemberhez…

Lakatos Katalin: Mi három hónapos kortól kezdve vizsgálunk. Ez azért fontos, mert vannak olyan szülési komplikációk – agyvérzés, vagy akár a koraszülést is említhetnénk –, hogy ott rizikós a gyerek normál fejlődése, és ott jobban oda kell figyelni. Kisbaba korban a látás, a hallás, és az izomtónus az, ami nagyon korán jelez, ha eltérő fejlődés van.

Riporter: Aztán viszont a szülők – ahogy az előadásában is mondta – egy-két számukra zavaróbb tünetet ragadnak ki, azzal mennek a terapeutához, aki viszont teljes felmérést kell végezzen, hogy mindenre kiterjedően információt kapjon.

Lakatos Katalin: Igen, nagyon fontos, hogy a jelenlegi közoktatási rendszerben, az a szemlélet, hogy, ha az engem legjobban zavaró tünet az, hogy nem beszél, akkor elviszem őt egy logopédushoz. Persze a logopédus is fel tudja mérni a szókincsét, és elkezdhet vele dolgozni, de őt nem képezték ki arra, hogy a beszédsérüléssel párhuzamban egyéb szenzoros tüneteket is megfigyeljen. Ezt a szenzomotoros terapeuta csinálja.

Riporter: Ugye fontos az, hogy a gyerek az érzékelésen túl helyesen dolgozza fel az információkat. Mivel hozott újat igazából a TSMT, mondjuk az Ayres-terápiához képest?

Lakatos Katalin: Az Ayres 1972 óta publikál. Az akkori neuropszichológiai vizsgálatok még nem helyeztek nagy súlyt a szenzoros feldolgozásra. Ők azt mondták, hogy csak nem rendezi össze a gyerek az ingereket. A szenzoros integrációs zavar azt jelenti, hogy amit lát, és amit hall, azt nem tudja összerendezni. Tehát például tud számolni és tapsolni külön, de a tapsra nem tud számolni. Ez egy szenzoros integrációs zavar. Azóta a neurofiziológiai és neuropszichológiai kutatások kiderítették, hogy az integráció szinte az utolsó lépés, mert előtte többszörös átkapcsolásban feldolgozási folyamatok mennek. Pont ezért fontos, hogy egy halló gyerek nem biztos, hogy érti, amit hall. Tehát nem kell egyértelműen megnyugodni, ha van egy olyan hallásvizsgálati leletünk, hogy hall, mert ő attól még nem fog érteni, ha neki szenzoros feldolgozási zavara van. Ayres pszichológusként, pszichoterapeutaként állt ehhez a problémához, és felkínált feladatokat: „Van kedved most pörögni? Szeretnél most a gördeszkára menni?” Bizonyos intellektus alatt nem is vállalt gyereket, mert adott szintek alatt, ilyen kérdést nem lehet udvariasan feltenni a gyereknek. De a gyerek félreértheti azt, hogy valaki ilyen udvarias és kedves, és egy öntörvényű valami fog ott bekövetkezni, ami nem biztos, hogy az ő gyógyulását segíti. Ha csak öngyógyítás mehetne, akkor minden gyerek a játszótéren meggyógyulna. A terápia azt jelenti, hogy olyan feladatok is vannak, amiket elsőre nem biztos, hogy akart, de meg kell tanulnia, hogy ezt is megcsinálja. És jön a következő, majd jön, amit nagyon szeret csinálni, aztán annak is vége van, és így tovább. Tehát a terápia olyan foglalkozást jelent, mint egy magyar órán: van benne jó rész, van benne, ami erőfeszítést okoz, van, ami nagyon könnyű, és amit nem szeretünk, de ki fogjuk bírni. Az, aki a mi kötött, vezetett, irányított, meleg-határozott pedagógiai stílust alkalmazó terápiánkat végigcsinálja, egészen biztos hamarabb lesz bevonható, irányítható, és foglalkoztatható egy logopédus, és egy gyógypedagógus számára, mint az, akinek csak fölkínálnak feladatokat, de nem baj, ha soha nem választja.

Riporter: Hiszen a szabályok követését is megtanulja. Másrészt, a számára kellemes gyakorlatoktól indulva, vagy azokat váltva, azokkal alternálva olyan gyakorlatokat is bevesznek, amelyek az ő fejlesztése szempontjából fontosak, de magától nem szívesen végzi. Később, a fejlődésével már ezek is mennek, és így tovább tíz éves korig…

Lakatos Katalin: Körül-belül tíz éves korig indítunk terápiákat, ugyanis, ezeket jelenleg home-training formában is végezzük. Ez azt jelenti, hogy a családnak betanítva, otthoni gyakorlásra kiadva írjuk meg. Nincs az a központ, amelyik heti négyszer, ötször, hatszor fogadná a gyereket negyvenöt-negyvenöt percre. Tehát az a család, amelyik szereti a gyerekét, érzi, hogy felelős érte, szeretne tenni, következetes és elszánt, az fogja tudni végigcsinálni a TSMT terápiákat. Ha valakit kilenc-tízéves korban hoznak a problémájával, ott egy nagyon fáradt családot, egy törékeny kapcsolatot szoktunk találni, és ez a kapcsolat nem terhelhető már egy újabb tornával. A szülőknek már nincs erejük, kitartásuk, lendületük, a gyerek megtanult már ellenállónak, vagy feladónak lenni… Ott már egy igen nehéz pedagógiai helyzettel találkozunk. Kisebb korban sokkal könnyebb átvinni egy könnyebb súlyú gyermekkel a feladatokat.

Riporter: Heti hány tornára van igazából szükség?

Lakatos Katalin: Ez egyénfüggő. Inkább úgy mondom, hogy két hónap alatt harmincnégy-negyven torna. Van, hogy naponta, van, hogy kétnaponta. Szüneteket kell beiktatni, de vannak olyan gyerekek, akik többet igényelnek, saját maguk többet akarnak. A terapeuta maga állítja be a megfelelő számú gyakorlatot a gyerek reakciói alapján.

Riporter: A mai ittlétének az elsődleges célja az volt, hogy betekintést kapjon a Boldog Scheffler János Központ életébe, különösen pedig a TSMT megvalósulásába. Mit tapasztalt?

Lakatos Katalin: Én nagyon örülök annak, amit itt, ma láttam, mert azt gondolom, hogy nagyon sok, jó szándékú ember erőfeszítése következtében létrejött valami. Egy nagyfokú erő, és jó szándék megvan abban, hogy az ideforduló gyerekeket és családokat megsegítsék. Most ezeket a falakat be kell tölteni terápiás programokkal, és jó terapeutákkal. A jó terapeutának egyrészt tudnia kell, tehát elméleti és gyakorlati tapasztalata kell, hogy legyen, másrészt pedig emberi hozzáállása. Azt gondolom, hogy itt mind a kettő megvan.