A központ története

A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérekről

Amikor Hám János püspök 1827-ben átvette a fiatal szatmári egyházmegye vezetését már látta, hogy nagyon sok teendője lesz a vallásos élet fellendítésének terén. Az egyik probléma amely leginkább foglalkoztatta, a leányifjúság nevelése volt. Kereste a módját annak, hogy ezen a téren is előrelépés történjen. A témáról beszélt Gonzeczky János tábori lelkésszel, aki abban az időben gyakran megfordult Bécsben is és kapcsolatban volt Leonhard Mihály bécsi tábori püspökkel.

Utóbbi annak lehetőségét kereste, hogy a katonatisztek leányainak nevelésére megfelelő intézetet hozzon létre, hiszen azt tapasztalta, hogy a kaszárnya nem megfelelő hely erre. Ezt a két vágyat ismerve Gonzeczky János elkezdett közvetíteni Hám püspök és Leonhard püspök között. Többszöri levélváltás után megszületet a megegyezés, hogy ez az intézmény Szatmáron jöjjön létre, a vezetését pedig az irgalmas nővérekre bízzák.

Hosszas egyeztetés után Hám püspök kiküldött 6 lányt az irgalmas nővérek bécsi közösségébe kiképzésre, hogy hazatérve alapítsák meg Szatmáron a leánynevelő intézetet.

Amíg a nővérek új missziójukra készültek Bécsben, Hám János püspök itthon igyekezett megteremteni a szükséges feltételeket ehhez. A város akkori vezetésével folytatott egyeztetések nyomán a Szamos holt medrét jelölték ki erre célra, és itt kezdték el építeni zárdát, a templomot és a nevelőintézetet a nővérek és a lányok számára.

Amikor 1842-ben a munkálatok befejeződtek, hét nővér és két jelölt érkezett Szatmárra, hogy Strasser Xaveria nővér vezetésével megkezdjék a munkát. A szerény kezdet hamarosan fejlődésnek indult, és rövidesen egyre többen kérték a nővéreket a betegek ápolására és a szegények gondozására. A nővérek ezekre a kihívásokra pozitívan válaszoltak, így működésük egyre bővült. Rövidesen más helységekbe is meghívták őket, hogy vállalják el a leányifjúság nevelését, a betegek és szegények gondozását. Az alapítást követő első 50 évben a szatmári közösség már Erdély, Magyarország, a Felvidék és Kárpátalja területén is nyitott fiókházakat. 100 évvel a társulat megalakulása után, már virágzó, terebélyes fává nőtte ki magát a szerény kezdet, és a nővérek munkája nem csak Szatmáron volt a leánynevelés, a tanítónőképzés, a betegápolás mércéje, hanem mindenütt, ahol csak megtelepedtek és működtek.

1902-ben a nővérek elindultak első tengeren túli missziójukba az Egyesült Államokba. Itt Perrisville-ben Pennsylvania államban telepedtek meg, majd néhány év leforgása alatt ott is több közösséget hoztak létre. Az 1930-as években pedig a kínai misszióban működő magyar ferences atyák ismételt kérésére a nővérek elindultak, hogy ott is szolgálják a rászorulókat.

A második világháború után a politikai helyzet egyre inkább vészjósló jeleket mutatott. A csapás nem is váratott magára sokáig, hiszen 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, a nővéreket pedig arra kényszerítették, hogy elhagyják azt a munkaterületet, amelyért őket a létbe hívták. Egy évvel később, 1949-ben már a zárda elhagyására kényszerítették őket, megfosztva otthonuktól. A nővérek visszatértek a szülői házba, vagy olyan családoknál helyezkedtek el, akik hajlandók voltak őket befogadni. Az általános főnöknőt és helyettesét a Securitate bebörtönözte. A virágzó mű egyik napról a másikra megszűnt létezni. A feloszlatáskor csak a szatmári zárdában mintegy 190 nővér élt. A kommunizmus sötét évei alatt senki sem mert gondolni arra, hogy valaha még újraindulhat az a tevékenység, ami egykor oly hirtelen és kegyetlen módon megszakadt. A változások után mégis összegyűltek a kis számban megmaradt nővérek, később pedig új rendházuk is lett a Wolfenbüttel utcán. A Zárda épületének visszakapása után megpróbáltunk neki új rendeltetést találni, ez pedig a rehabilitációs és fejlesztő központ lett. Most a munka megindításának küszöbén állunk, a körülmények hasonlóak a kezdetekhez, amikor szintén egy maroknyi csapat gyűlt össze. De hisszük és reméljük, hogy a Gondviselés megáldja ezt a szerény kezdetet is, megerősíti és növekedést ad neki.